Milyen óra volt az első a Holdon? Miért választottak kézihúzós órákat az űrhajósok? Hogyan kerültek be a G-Shock modellek az ISS-re? Ebben a cikkben bemutatjuk azokat az ikonikus órákat, amelyek nemcsak az időt, hanem történelmet is mértek az űr csöndjében.
A Hold árnyékában: ikonikus órák az emberes űrrepülés hajnalán
Az emberes űrrepülés kora nem csupán tudományos áttöréseket hozott, hanem megteremtette a modern hősök mitológiáját is – azokét az űrhajósokét, akik technológia és bátorság szövetségében léptek ki a világűrbe. Az időmérés már az első missziók során kulcsfontosságú szerepet töltött be. Egy űrben működő karóra nem pusztán esztétikai vagy kényelmi eszköz: életről és halálról dönthet, ha a fedélzeti rendszerek meghibásodnak, vagy a kommunikáció megszakad. A NASA ezért a legszigorúbb teszteknek vetette alá az órajelölteket.
A versenyt egyetlen modell élte túl: az Omega Speedmaster Professional, közismertebb nevén a „Moonwatch”. Ez az óra vált az Apollo-program hivatalos időmérő eszközévé, és örökre beírta magát az óratörténelembe, amikor Buzz Aldrin 1969-ben a Hold felszínére lépett vele a csuklóján. A Speedmaster kézihúzós szerkezete ideális volt a zéró gravitációban, ahol az automata órák rotációs mechanizmusa nem működött volna megfelelően. A masszív acéltok, a tachiméter skála és a mechanikus kronográf minden kihívásnak megfelelt – hőingadozás, vibráció, gyorsulás, vákuum.
Azonban nem ez volt az egyetlen óra, amely Holdat látott. Az Apollo 15 során Dave Scott Speedmastere meghibásodott, és előhúzott egy saját tartalékot: egy Bulova kronográfot. Ez a prototípus a NASA-nak készült, de nem nyerte el a hivatalos jóváhagyást – mégis történelmet írt. Mivel a Holdpor különösen finom és abrazív, Scott órája különös figyelmet kapott a gyűjtők körében. Az eredeti példányt később 1,6 millió dollárért árverezték el.
Egy másik különös sztori William Pogue nevéhez fűződik, aki a Skylab 4 küldetésben saját elhatározásból egy Seiko 6139 automata kronográfot vitt magával. Ez volt az első automata mechanikus óra az űrben – és mivel a NASA nem is tudott róla, utólag vált legendássá. A Seiko „Pogue” becenevét az űrhajós után kapta, és mára kultikus státuszba emelkedett az óragyűjtők között.
Űrbéli stílus és megbízhatóság: modern modellek és technikai fejlődés
A világűr verseny nem állt meg az amerikai Apollo-korszaknál. A Szovjetunió és később az orosz Roszkozmosz is saját beszállítókkal dolgozott, és így vált hivatalos partnerükké a Fortis. A Fortis Cosmonaut Chronograph már a 1990-es években standard felszerelés volt az orosz űrhajósoknál, és rendszeresen használták a MIR űrállomáson, valamint az ISS küldetéseken is. Ezek az órák különösen erős lökésállósággal és antimagnetikus kialakítással rendelkeznek, automata kronográf szerkezetük pedig megbízhatóan működött hosszabb űrbéli missziók alatt.
Nem kevésbé figyelemreméltó a német Sinn márka, amelynek Sinn 142 modelljét Reinhard Furrer viselte az 1985-ös D-1 Spacelab küldetés során. A Sinn modellek különlegessége a technikai innovációban rejlik: titán tok, dekompressziós zárórendszer, és hőmérséklet-állóság – mindez mechanikai precizitással ötvözve. A 142-es modell órás körökben a „német űrkaróra” becenevet is megkapta.
A modern kor egyik legmeglepőbb szereplője a Casio G-Shock. Bár nem hivatalos NASA beszállító, több asztronauta – köztük a Nemzetközi Űrállomás (ISS) személyzete – saját döntés alapján G-Shock modelleket viselt. Ezek az órák rendkívül masszív felépítésűek, ellenállnak a hirtelen gyorsulásnak, nyomásváltozásnak és ütődéseknek. A digitális kijelző, az ébresztő és a világidő funkció különösen hasznos az űrhajók fedélzetén, ahol a Földhöz képest más időritmus szerint dolgoznak.
Bár nem váltak hivatalossá, a Timex és a Rolex is jelen volt az űr történetében. A Rolex GMT-Master, amelyet többek között Jack Swigert (Apollo 13) viselt földi felkészülés során, jól tükrözi az órák kettős funkcióját: mind műszer, mind státuszszimbólum. A Timex egyszerű, strapabíró kvarcórái pedig több űrhajós privát választásai voltak az ISS küldetések alatt.
A technikai fejlődés, amelyet ezek az órák képviselnek, önmagában is izgalmas: a mechanikus kronográfok mellett megjelentek a kvarc vezérlésű, rádiójel alapján pontosító modellek. Az űrbéli viszonyokhoz való alkalmazkodás új szempontokat hozott be a tervezésbe: alacsony hőmérséklet-tűrés, antigravitációs megbízhatóság, leolvashatóság minimális fényviszonyok mellett. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy az órakedvelők és gyűjtők szemében az űrhajósok által viselt órák igazi kultikus darabokká váltak.
A Holdpor és a mechanika: karórák a végső határon túl
Az űrtechnológiák hatását gyakran csak az űrhajók és rakéták szintjén vizsgáljuk, pedig az emberi tényező, mint például az óra, ugyanolyan kulcsfontosságú volt. Az űrben minden részecske számít – a Holdpor például finom, üveg alapú szemcséivel könnyen bejuthat a tok tömítései közé, különösen a mechanikus órák esetében. A Speedmaster és a Bulova is ennek volt kitéve, és a mechanikák túlélése külön mérnöki bravúrnak számít. Ezek az órák tehát nemcsak időmérőként, hanem mint precíziós műszerek, a túlélés és a technológiai innováció határán mozogtak.
Gyűjtők álmai: űrhajósok által viselt modellek a másodpiacon
Az űrhajósórák külön szegmenst képviselnek a gyűjtők körében. A NASA által használt eredeti Speedmaster modellek ára többszörösére emelkedett az elmúlt két évtizedben, míg a ritkán előkerülő Bulova prototípusok vagy „Pogue” Seiko példányok szinte múzeumi daraboknak számítanak. A Fortis és Sinn órák különösen népszerűek azok körében, akik technikai múltjuk és szovjet/orosz kötődésük miatt keresnek alternatívát az amerikai dominanciával szemben. Egyes limitált kiadású modellek kifejezetten az űrmissziók évfordulóira készülnek, így a gyűjtői értékük évről évre nő. A történelem és technika találkozása ezeken az órákon keresztül válik kézzelfoghatóvá.